Marossy Endre

Családunk egy-egy ága mind apai, mind anyai oldalon felvidéki gyökerekkel rendelkezik. Gyermekkoromban, közöttük, nyaranta áhítoztam arra, hogy egyszer majd bejutok a komáromi várba, és látni fogom a kőszűzet, amiről csak olvasni lehetett. Jó huszonöt évvel később, kalandos úton juttattak be azok, akikhez évek óta jártam előadást tartani a magyar várakról. Ebben a könyvben ez az egyik emlékhely.
Apám építésznek készült, a háború katonatisztet, majd építésvezetőt faragott belőle. Varázslatos könyveket hozott haza egykori álmairól, én pedig pár hónap múltán fejből rajzoltam le a legtöbb magyar várat. Anyám irodalmat, és ha a szükség megkívánta, történelmet tanított. A legegyszerűbben fogalmazva: így adódott össze az, ami az én szakmai pályafutásomban fontos volt: a hadtörténelem, a várak, a fényképezés és az oktatás, a történelmi versek.
Mindig vonzott a háborúk története. A várak miatt végeztem el régészetet, de számomra a régészet csak egy ösvény volt, ami a csataterek, a várak felé vezetett.
Első – visszatekintve mindmáig legizgalmasabb és legszebb környezetű – állami munkahelyem a Hadtörténelmi Intézet volt, ahol egy évtizedet töltöttem hadtörténész tudományos munkatársként. Innen akartam nyugdíjba menni – de ez a történet másként alakult. 1980-ban átléptem a tudományos ismeretterjesztés világába, homlokegyenest más látókörrel, mint addig: most az volt a jó, ha a történelem minél szélesebb sávjáról tudok minél közérthetőbb ismereteket átadni, és sokkal inkább szóban, mint előtte, írásban. Utóbb a tudományos ismeretterjesztésre szánt állami támogatás megcsappant, én pedig nem szerettem volna szaktanfolyamokat gondozni történelem helyett. Kihasználtam a lehetőséget, hogy évek óta óraadó tanára voltam az ELTE TFK történelem tanszékének, és ott adjunktus, majd docens lettem.
Korunk embere: a vállalkozó – hirdette a szlogen, az idősebbek bizonyára emlékeznek erre. Rám is hatott. Eleinte a több mint húszezer színes diám, később a videofilmjeim kamatoztatása vitt a vállalkozók táborába. De több évtizedes tanári pályám arra figyelmeztetett, hogy egy jövendő vállalkozónak szervezett iskola működtetése lenne az igazi kihívás. Feleségemmel 1993-ban megalapítottuk a Tizenkét Karátos Magániskolát, ahol igazgatók és történelemtanárok is vagyunk. Az első évek irgalmatlan munkatempója után tudtam ismét időt szakítani a hadtörténelemnek, a filmezésnek, és a digitális kamerák jóvoltából ismételten a fényképezésnek.
Nemrégiben felkértek arra, hogy legyek szakértője a Duna TV részére készítendő filmsorozatnak, aminek témája: tíz magyar csatatér. A tematikát kidolgoztam, a filmek elkészültek. Saját örömömre magam is fényképeztem, filmeztem a helyszíneken, ahol – egy kivételével - már korábban is diáztam, videóztam.
Ez a könyv, tíz történelmi esszé. Csataterek, csaták, ahogyan én láttam, az összefoglalása mindannak, amiről fentebb írtam.

Járjuk be együtt ezeket a nevezetes helyeket, magyar történelmünk emlékhelyeit!