Szerzők

Dr. Bánosi György történelem szakos gimnáziumi tanár. Nagy szervezője az irodalmi
életnek: évekig vezetett műsoros alkotói esteket a Fiatal Művészek Klubjában,
az Akácos udvarban és más helyeken. Januártól a Kolibri színpadon fog fellépni
irodalmi estek moderátoraként. Megjelent könyvei: Happy Xmas John Lennon
(szerkesztő, író, fordító), 1990. , Csonka ima (versek), 1991., B mint Beatles
1993., Eltűnt népek, eltűnt birodalmak (lexikon Veresegyházi Bélával), Unio
kiadó1996, Anno1999, Külföldi uralkodók lexikona (Veresegyházi Bélával), Unio
1997, Anno 2001, Ókori uralkodók kislexikona (Veresegyházi Bélával) 2000,
Beatles zenei kalauz, 2001. , Egy kaland rögzítése (versek), Coldwell Kiadó
2004., Tanulmány az aquincumi Hercules-kultuszról a Budapest Régiségei című
tanulmánygyűjtemény XXV. kötetében (1984). Műfordítások a Régi Magyar Irodalmi
Szöveggyűjtemény I. kötetében (1998) és a Kristálykert című kortárs kanadai
költészeti antológiában (2001).    

Bencs János Siklóson él családjával. 1961-ben született Pécsett, gyermekéveit Kaposváron élte, ahol a Táncsics Mihály Gimnáziumban érettségizett. A Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Kar matematika-kémia szakán 1984-ben szerzett diplomát. Később a Veszprémi Egyetem hallgatójaként, kémia szakon diplomázott másodszor. Eleinte a közoktatás és a közmuvelődés terén dolgozott. A harkányi és a siklósi helyi lapokban jelentek meg első írásai, fotói.
Időközben érdeklődése egyre jobban a média felé fordult, ezért 1994-től - először részben, majd főfoglalkozásúként - újságírással is foglalkozott. Számos cikke jelent meg a Magyar Hírlap, a Népszabadság, a Kurír, a Dunántúli Napló hasábjain, majd több ezer rádióhírt gyűjtött a Pécsi Rádió számára. Alkalmanként kiállításokon szerepel fotóival. 1999-től egyéni vállalkozóként, majd 2000 végén betéti társaságot alapítva lett a baranyai és az országos kommunikációs piac szereplője.
A sajtóban megjelenő cikkek után 2003-ban gondolt először a könyvírásra. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Édes anyanyelvünk című pályázata ösztönözte a Gyermekirodalom kategóriájában beadott Serena kincse című munka elkészítésére. A Coldwell Kiadó irodalmi szerkesztőjével való megismerkedése nyomán - a pályázaton közel 550 induló között megosztott harmadik díjat nyert - regénye kibővült és átformálódott. A könyv megújulva A Seuso-kincs rejtélye címmel látott napvilágot 2004 végén.

Az angol nyelvű „Ki kicsoda Európában” című kötet magyar szerkesztői megtiszteltek azzal, hogy engem is beválogattak a tekintélyes kötetbe. A születési évemen, állampolgárságomon kívül az áll benne, hogy 1957 és 1996 között újságíró voltam az Esti Hírlapnál, és tanár különböző újságíró iskolákban. Aztán jön a publikációim jegyzéke az 1964-es Iskolák, tanárok, diákoktól az utolsó kettőig: Bevezetés az újságírásba, Tanuljunk könnyen, gyorsan újságot írni.
Ilyen életút után hogyan jut eszébe valakinek scifit írni? Először úgy, hogy már gyermekkoromban Verne Gyula volt a kedvenc olvasmányom, és később, mint filmkritikus, még a gyenge scifiket is érdeklődéssel néztem, nézem meg ma is. Másodszor, az újságírással úgy függ össze ez a műfaj, hogy vagy harminc évvel ezelőtt többször készítettem interjút a pedagógiai tudományok akkor legnevesebb képviselőjével, Kiss Árpáddal. Egy svédországi út után azt mondta, hogy még néhány évtized, és a gyerekek a legtöbbet otthon, a számítógép előtt ülve tanulnak majd.
Ez lett a kiindulópontja ennek a regénynek, amit az olvasó most a kezében tart. Valójában azonban nem a technikai fejlődés várható csodái érdekeltek igazán, hanem, hogy a következő 150–200 évben milyen változások következnek be – vagy éppen, hogy nem következnek be – az emberi kapcsolatokban. Nem is nagyon próbáltam technikai újdonságokat kitalálni, legfeljebb csak annyit, amelynek a csírái már ma is ismertek, legalább a szakemberek előtt. Fontosabb volt, milyen lesz egy család, a tudomány, a jövőbeli helyi és regionális viszonyok között, általában az emberi kapcsolatok sorsa. És hódoltam másik hobbimnak, a történelemnek is. A könyv nem más, mint egyre szélesebb nyomozás a világhálóról valószínűleg elveszett vagy ismeretlen adat után. Ezért hőseim végigvizsgálják az egyiptomi, a kínai, az indiai ókor és az európai középkorvég egyes mozzanatait, majd a huszadik századot Mongóliától a lágerekig. S természetesen egy bontakozó kamaszszerelem sem hiányzik a kerettörténetből. A helyszínek bemutatásának hitelességéhez, remélem, hozzájárultak személyes emlékeim, hiszen kettő kivételével, a megidézett korok mai állapotáról személyes élményeim vannak.

Minthogy nem lettem mozdonyvezető, katona, asztalos, juhász, sofőr, tanár, költő,  űrhajós, ötvös, futballista, akrobata, kém, bohóc, világutazó, elkezdtem történeteket írni. Gyermekkorom olvasási élményei predesztináltak erre. Legelső olvasmányom A nyuszi és a róka lélegzetelállító kalandja volt. Aztán jöttek a kötelező olvasmányok, a delfin könyvek stb. Érdekelt az ember, a természet, a történelem, és tűvé tettem kisfalum könyvtárát, hogy olyan regényeket találjak, amelyek megfelelnek ennek a kritériumnak. Találtam is, de nem eleget. Akkor határoztam el, hogy amely történelmi korról még nem született izgalmas kalandregény, azt felnőtt fejjel megírom. Úgy képzeltem, hogy majd minden nap bemegyek az írógyárba, ahol lesz egy széles íróasztalom, én ott kigondolom, lekörmölöm a történetet, jön a titkárnő, elviszi, kinyomtatják, a könyvet 80-100 ezer példányban szétszórják az ország könyvesboltjaiba és könyvtáraiba, és az emberek ugyanolyan óriási érdeklődéssel olvassák, amilyen lelkesedéssel én írtam. Hihihi! Hát nem balga az ember, ha gyerek?!

Találkozás egy fiatalemberrel (Karinthy Frigyes nyomán)

Johnnyval először egy árnyas fasorban találkoztam. Üldögéltem a padon, és éppen azon töprengtem, hogy miről írjak tárcát kedvenc lapomba, amikor megszólított.
- Mi a fenének írod azokat a nyamvadt tárcákat? – kérdezte. – Senki nem olvassa el őket, de nem is csoda, mert mindegyik ostoba fölnőttekről szól ostoba fölnőtteknek.
- Nana! – horkantam föl. – Az egy nagyon komoly lap, kérlek, és az olvasói fontos, komoly emberek. Egyáltalán nem ostobák!
- Na ide figyelj! – mondta Johnny és leült mellém a padra. – Valamikor te egészen másról ábrándoztál! Nagy csatákról, lovasrohamokról, várostromról! Ne mondd, hogy ezt akartad! Hogy tárcákat körmölj arról, hogyan estél bele a tengerbe, áprilisban?
- Te...olvastad? – kérdeztem izgatottan. – És, hogy tetszett...?
- Amikor befürödtél? – kérdezte Johnny. – Egyáltalán nem tetszett! És az sem tetszett, amikor...de most már úgyis mindegy! – mondta mérgesen és legyintett. Fiatal arca kipirult – talán az alkonyati hideg széltől, talán a benne fortyongó indulatoktól –, ki tudja?
- Miért mindegy? – furdalt a kíváncsiság.
- Mert most már sohasem fogod megírni. Nem írod meg Nagy Lajost sem, meg az öccsét, a nápolyi Endrét, a szerencsétlen sorsú Erzsébetet, a Garákat, a szerelmeket és összeesküvéseket! Sohasem írod meg őket!
- De hát... – hápogtam. - De hát, te honnan tudsz minderről? Hiszen – ha jól emlékszem – te nem is itt élsz Budapesten, hanem New Yorkban, Amerikában! Honnan hallottál Nagy Lajos királyról?
- A nagypapámtól – felelte Johnny. – Ő mondta nekem, hogy te meg tudnád írni ezeket a régi történeteket. De már nem hiszem! – és megrázta a fejét.
- Nézd, Johnny – hebegtem – nekem szakmám van, meg családom. Feleségem, ugye...
- Feleséged! – csattant föl ő. – Erre, légy szíves, ne hivatkozz! – És elutasítóan összefonta a karjait. – Úgy tudom, a feleséged szeretné a legjobban, hogy megírd Nagy Lajos királyt! Meg Zsigmondot, és a többieket! A lányaid is szeretnék! – tette hozzá, és felvonta a szemöldökét. – Hiszen úgyis mindig csak Mátyásról hallanak, meg Szent Istvánról!...folytatás

Családunk egy-egy ága mind apai, mind anyai oldalon felvidéki gyökerekkel rendelkezik. Gyermekkoromban, közöttük, nyaranta áhítoztam arra, hogy egyszer majd bejutok a komáromi várba, és látni fogom a kőszűzet, amiről csak olvasni lehetett. Jó huszonöt évvel később, kalandos úton juttattak be azok, akikhez évek óta jártam előadást tartani a magyar várakról. Ebben a könyvben ez az egyik emlékhely.
Apám építésznek készült, a háború katonatisztet, majd építésvezetőt faragott belőle. Varázslatos könyveket hozott haza egykori álmairól, én pedig pár hónap múltán fejből rajzoltam le a legtöbb magyar várat. Anyám irodalmat, és ha a szükség megkívánta, történelmet tanított. A legegyszerűbben fogalmazva: így adódott össze az, ami az én szakmai pályafutásomban fontos volt: a hadtörténelem, a várak, a fényképezés és az oktatás, a történelmi versek.
Mindig vonzott a háborúk története. A várak miatt végeztem el régészetet, de számomra a régészet csak egy ösvény volt, ami a csataterek, a várak felé vezetett.
Első – visszatekintve mindmáig legizgalmasabb és legszebb környezetű – állami munkahelyem a Hadtörténelmi Intézet volt, ahol egy évtizedet töltöttem hadtörténész tudományos munkatársként. Innen akartam nyugdíjba menni – de ez a történet másként alakult. 1980-ban átléptem a tudományos ismeretterjesztés világába, homlokegyenest más látókörrel, mint addig: most az volt a jó, ha a történelem minél szélesebb sávjáról tudok minél közérthetőbb ismereteket átadni, és sokkal inkább szóban, mint előtte, írásban. Utóbb a tudományos ismeretterjesztésre szánt állami támogatás megcsappant, én pedig nem szerettem volna szaktanfolyamokat gondozni történelem helyett. Kihasználtam a lehetőséget, hogy évek óta óraadó tanára voltam az ELTE TFK történelem tanszékének, és ott adjunktus, majd docens lettem.
Korunk embere: a vállalkozó – hirdette a szlogen, az idősebbek bizonyára emlékeznek erre. Rám is hatott. Eleinte a több mint húszezer színes diám, később a videofilmjeim kamatoztatása vitt a vállalkozók táborába. De több évtizedes tanári pályám arra figyelmeztetett, hogy egy jövendő vállalkozónak szervezett iskola működtetése lenne az igazi kihívás. Feleségemmel 1993-ban megalapítottuk a Tizenkét Karátos Magániskolát, ahol igazgatók és történelemtanárok is vagyunk. Az első évek irgalmatlan munkatempója után tudtam ismét időt szakítani a hadtörténelemnek, a filmezésnek, és a digitális kamerák jóvoltából ismételten a fényképezésnek.
Nemrégiben felkértek arra, hogy legyek szakértője a Duna TV részére készítendő filmsorozatnak, aminek témája: tíz magyar csatatér. A tematikát kidolgoztam, a filmek elkészültek. Saját örömömre magam is fényképeztem, filmeztem a helyszíneken, ahol – egy kivételével - már korábban is diáztam, videóztam.
Ez a könyv, tíz történelmi esszé. Csataterek, csaták, ahogyan én láttam, az összefoglalása mindannak, amiről fentebb írtam.

Történelem tanár nem egyszerűen lesz valaki. Az istenek teszik azzá, főként a régi latin istenek. Ekkor született a mondás is: Miszerint: quem dii odere / pedagogii facere; azaz akire az istenek haragszanak, azt pedagógussá teszik.
Énrám igen haragudhattak, mert több diplomával rendelkező tanár lett belőlem, aki az általános és a középiskola valamennyi bugyrát végigjárta. Bár éppen hogy túl vagyok pályám kezdetén, azért több mint tizennyolc éves tanítási gyakorlat van a hátam mögött.
A történelem mellett igen intenzíven foglalkozom a sakkal is. A Barcza- BEAC SC elnöke vagyok. Bár játékosként is van minősítésem, mostanában inkább OB-s versenybíróként és edzőként tevékenykedem. Versenyzőim nyertek már országos versenyeket is, egyéniben és csapatban egyaránt, s büszke vagyok arra, hogy nem egy mai klasszist én indíthattam el a pályán.
Mint a humán műveltségterületért felelősséget érző pedagógus, szakterületemet tollal is próbálom szolgálni. Úgy gondolom, hogy a történelemnek nem szabad egy száraz adathalmaznak lenni, mivel ha ez megy át a diákok felé, akkor nem fogják kedvelni. A múltat élővé kell tenni, megmutatni annak humorát, derűjét is. Szakítani kell a fekete-fehér, illetve az angyal–ördög ábrázolással. Azzal tesszük a legnagyobb kárt, ha a régmúltra valamiféle rózsaszín szemüvegen keresztül nézünk, s dogmákká merevítjük az előttünk élt nemzedékek állításait. Nem vagyok a mindenáron való deheroizálás híve, de annak sem, hogy valamit csak azért nevezzünk feketének, mert X.Y. vagy A.B. így nevezte a különben fehér dolgot. Ha sikerül a történelmet a humor segítségével a holt betűből élővé varázsolni, akkor értem el a célomat.
Végezetül két mottót szeretnék idézni. Egykori tanárom szerint okos ember a más kárán tanár; illetve ugyanő szerint, attól hogy egy tojásra azt mondja az ember, hogy záp, attól még nem tud jobbat tojni helyette …

A kiadó karikatúra pályázatára barátaim hívták fel a figyelmemet, amikor egy átmulatott pesti éjszaka után éppen az a PestiEst került a kezünk ügyébe, amiben a pár soros pályázati hirdetmény volt. Már másnap felhívtam a kiadót, és mondtam nekik, hogy ezt a pályázatot nekem írták ki, mert nyolcéves korom óta várok arra, hogy valakinek történelmi karikatúrákra és illusztrációkra legyen szüksége, hogy várakat és lovagokat rajzolhassak. A pályázat diákoknak és töritanároknak lett kiírva, így mondtam a kiadónak, hogy én történelem szakot végeztem, a Népszabadságban megjelentek néha karikatúráim, és diák is vagyok, mert most francia szakon tanulok tovább. Megtudtam, hol szerezhetem be a részletes kiírást, a rajztémákat, hazamentem Egerbe és rögtön nekifogtam a rajzolásnak.
Néhány nap múlva el is küldtem vagy 8-10 karikatúrát. A kiadóból másnap Kósa Edit hívott fel, hogy bár még alig jelent meg a felhívás, és én vagyok az első beküldő, de ha később már senki más nem jelentkezik, akkor is megérte nekik a pályázatot kiírni, mert annyira tetszenek a rajzaim. Hát majd eldobtam magam…
Így jött létre a nagy találkozás! A pályázatot természetesen én nyertem meg, és kiadói szerződést is kötöttünk. Noha tudom, hogy a kiadó ezt a pályázatot a humoros könyvsorozatának a jobb megismertsége végett hirdette meg, és a végén rengeteg rajzot kaptak, abban biztos vagyok, hogy ők is boldogok velem. Azóta ugyanis már két másik kötetbe is készítettem nekik rajzokat: A sárkány pallosába egy térképrajzot, amiről az egyik lovasfigurát az oldalszámozás mellé is átemelték, valamint a Hol hőseink vére folyt… kötetbe 10 csatarajzot.
Tervezzük Editékkel, hogy „Valér füzeteket” adnak ki, melynek első darabjai a Kalamona üzelmei címet fogják viselni. De előbb a struccos könyvekhez akarnak még tőlem illusztrációkat, az újabb kiadáshoz.

Sztrojkó Márk vagyok. 1988-ban születtem. Székesfehérváron élek, itt jártam általános iskolába, és most közgazdasági szakközépiskolába járok. Eredetileg művészeti gimnáziumban szerettem volna továbbtanulni, ezért egy évig jártam Pinke Miklós festőművészhez rajzszakkörre, aminek nagy hasznát vettem, de sajnos tanulmányi eredményem miatt nem vettek fel a gimnáziumba. Egész kis korom óta szeretek rajzolni. Szabadidőmben most is sokat rajzolok, ami néha a tanulás rovására megy. A suliújságban is jelent már meg karikatúrám. Nagyon szeretem a képregényeket . Kedvencem Korcsmáros Pál és Zórád Ernő. Kedvenc rajztémám emberi alakok , azon belül is történelmi személyiségek ábrázolása. A Törökök torkában című karikatúra pályázatra történelem tanárom hívta fel a figyelmemet. Nagyon örültem neki, és másnap már neki is álltam a rajzolgatásnak. Amikor megtudtam az örömhírt, hogy az én rajzaimból választottak ki a legtöbbet, és ezzel én nyertem meg a pályázatot, szinte el sem akartam hinni. Remélem, hogy még más alkalmakkor is sikerül bebizonyítanom, hogy talán nem hiába rajzolgatok a tanulás helyett is.